Péntek, másodszorra is...

Még élek, ez biztos. Persze majd harminc éve stabil ez az állapotom, de nem árt néha tudatni önmagunkkal a helyzetet. Akár mikor megviccelhet minket a sors azzal, hogy holtan kelünk fel...
Persze akkor kissé nehezen kelnék fel. Bár, erre a problémára is van megoldás, csak élőhalottá kell válnom, mondjuk zombivá vagy vámpírrá... Nem is tudom, mi lennék szívesebben, mert hiába erősek és intelligensek a vámpírok, azért egy üresnek tetsző szigeten mégis csak kellemesebb öntudatlan zombinak lenni, legalábbis feltételezem.
És, akkor legalább nem idegesítene, hogy hű társam, Ed vidáman eszegeti a reggeli teknősét a mellkasomon. Hát igen, meg volt az oka ennek a reggeli eszmefuttatásomnak is.
Ugyanis hű ölebem, Ed, úgy érezte a civilizáció útjára lép, s engem tányérnak használva fogyasztja el a reggelijét.
Ha az nem elég indítás, hogy rám dob egy élő teknőst, majd fél lábbal rálépve, egyben persze engem is leszorítva, és megfojtja a kis páncélost, teljes nyugalommal megfordítja a kis dögöt a hátára, és, ugyanezzel a kényelemmel fel is tépi a has páncélját, gondolom, mondanom se kell: rajtam. És legvégül, az amúgy sem fájdalom mentes lábamon, kényelmesen el fekve falatozgatni kezd. Hát igen, ez a kutya tényleg tudja, hogy lopja be magát a szívembe, főleg, ahogy kiélvezi a tehetetlenségem...
Aztán persze, sikerül rádöbbennem, mit is akart tudatni velem: épp romantikus, tengerparti, napfelkeltével fűszerezett reggelire hívott, persze se romantika, se napfelkelte nem volt benne, de legalább a reggelinek a szándéka fenn állt...
Ilyenkor tudok igazán elgondolkozni azon, hogy a kutyákban mennyire tudatosul az emberek étkezési szokása? Nem, nem az egymáson étkezéssel van problémám, hanem a teknős húst éreztem túl frissnek.
Sok mindent ettem már életemben, hála annak, hogy Egy szálloda lánc aligazgatói székében ültem, pontosabban, amiatt, hogy én jártam a főnököm helyett mindig terepszemlére, de azoknak az ételeknek volt egy közös tulajdonsága azért: Legalább egy szakács váltig állította róluk, hogy nem mérgezőek...
Oké, jelenleg Ed is ezt akarta nekem bebizonyítani, csak valahogy egy kutyának nehezebben hiszek, mint egy kézzel-lábbal hadonászó török séfnek...
Végül beadtam a derekam. Ha ő megbírja enni, majd én is... Az eredmény persze magáért beszélt: jó pár napja- vagy hete?- először éreztem, magam jól lakva, s látszólag Ed is egy véleményen volt velem, ezért hagyott is az oldalamra dőlni, s elkezdte lenyalogatni mellkasomról a teknős "maradékát"...
Kevésbé zavart volna, hogy ennyire tisztán akar látni, ha kis reggelink nem írta volna alá "főzés" előtt a bordáim. Kitartó séfemet persze nem zavarta, hogy ordítok, fél lábbal kényelmesen megtartott, ne guruljak mégse el, s mikor úgy érezte elég tiszta vagyok, s kényelmesen elhelyezkedtem végre magzat pózba, a lábam mellé ült, s ártatlan szemekkel nézett rám.
 Egyszerűen nem tudtam haragudni rá, főleg, hogy meglátta a jobb combomból kiálló fadarabot, s jól nevelt kutyaként megragadta, s kitépte a lábamból.
Persze a fadarab létére csak akkor sikerült rájönnöm, amikor vidáman, farkát csóválva megmutatta nekem, mit is talált. Azt nem részletezném inkább, előtte mikre gondoltam, azt sem, utána mire...
De legalább megtudtam, miért is fájt annyira a lábam, mondhatni még meg is mentett szadista társam, persze, megint csak az a kérdés, ebből ő mit fogott fel?
Ezen nem volt időm már töprengeni, ugyanis mikor hősies ölebem elkezdte arcomat pucolni, látva, hogy kissé elérzékenyültem segítségének, hogy is mondjam, finomságától, férfias módon elájultam, mondván, a szenvedni valóval végeztem, minek legyek ébren?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.