Már nem Péntek...

Hát igen, egyszer mindenképpen fel kell ébredni, ez biztos. Csak, sajnos nem mindegy, hol és mikor. Például egy szép nő mellett, egy ismeretlen szoba még kevésbé ismert ágyában egy kétajtós szekrény lágy lökdösésére, még mindig kellemesebb, mint arra ébredni, hogy egy lakatlan szigeten egy németjuhász rángatja a jobb karod.
Persze, amilyen mázlista vagyok, nekem a második jutott, tehát a "félreérted, basszus" köszöntésem kissé mellé talált. Inkább, meredten néztem Edre, aki időközben leült mellém, és aranyosan mosolygott rám.
Mármint, ha lehet mosolygásnak nevezni, ahogy egy kutya teljes fogsorát mutatja, miközben mély torokhangon édesget...
A kedves ébresztő hatására azon nyomban talpra ugrottam, s értetlenül meredtem a kutyára, aki csak nem akarta abbahagyni a morgást. Gondolom, elege lett a vendégeskedésemből, vagy csak álmomban mondhattam valamit?
Nem volt időm ezen gondolkozni, mivel Ed elkapta a lábszáramon a nadrágom maradványait, és teljes erőből rángatni kezdett.
Esélyem se volt ellene, így inkább engedtem a farmernak, hogy szakadjon, s ezzel a lendülettel egy ívelt előre bukfencet hajtottam végre, a bukfencet, és az ívet kifelejtve a mozdulatból....
Ezek után már biztosra véltem, hogy nem leszek az év akcióhőse, de még nem adtam fel. Amilyen tempóban  csak tudtam, négy kézlábra verekedtem magam, és próbáltam oldalra kikerülni hű társam hatóköréből.
Ed valamiért nem foglalkozott velem, s ezt valamennyire magyarázta a hátam mögül érkező hang. Mintha egy zsák csapódott volna a földbe keményen...
A kutya szinte azonnal eltűnt a látóteremből, s ezt a nyugtató körülményt kihasználva hátralestem, mi történhetett.
A látvány egyszerre nyugtatott meg,  s töltött el rémülettel: egy hatalmas kígyó fejét szorította Ed. Legalább elmondhatom, nem velem volt baja...
Persze, ennek ellenére nem vigasztalt, hogy a legalább 3 méter hosszú óriás holtan hevert Ed állkapcsai közt. Ha már egyet látni, akkor lehet ott kettő is, nemde? Esetleg a papa és a mama is a környéken lakhat, és a baráti körre nem is gondolnék...
Mindezt csak alátámasztotta, hogy Ed barátom mennyire nyugodtan kezelte a dolgot. Így már biztosra vehetem, hogy vagy kígyó  ölésre képezték, és a Piton című film legújabb részében szereplünk,vagy a szigeünk túlságosan  is hüllő párti...
Ahelyett, hogy ezen filóztam volna, úgy éreztem ideje át mennem valami nyugtatóbb terepre: Edet szólítva elindultam a part felé, s ő meglepő módon követett engem. Legalább vele nem kellett vitatkoznom...
Persze, meg nem lepő módon hozta magával a zsákmányát, s a parton elém dobta. Sajnos, ő ebben is csak ételt látott, s bár nem állt neki falatozni még, nekem mégsem tetszett így sem a mai menü...
Végül kénytelen mód beadtam a derekam, végülis nem árthat meg egy kigyó húsa, meg, állítólag pont olyan, mint a csirke hús… Persze, azt még nyersen nem kóstoltam, és nem is szándékoztam szakítani ezzel a hagyománnyal…
Ezt igazolandó, gondoltam valahogy tüzet gyújtok. Persze, az ilyet könnyebb mondani, mint megtenni… Mivel már 2 éve leszoktam a dohányzásról, öngyújtóm vagy gyufám véletlenül sem akadt, tehát maradt számomra a klasszikus tűzcsiholás…
Első próbálkozásom valami acél keresése volt, mondván, kovával és acéllal lehet tüzet pattintani, de persze ehhez először nem ártott volna valami acél… A kova kő hiányára inkább nem is gondoltam, hisz az még „áthidalhatónak” nevezhető gond lett volna…
Végül, a nagy filmekben látható, fát dörzsölök fához technológiára szorítkoztam, ami egy délután elszórakozása után sikerült…
Persze, fát könnyen találtam, bár, bevallom őszintén, még az erdő szélére is félve mentem a hatalmas növények közelébe, mondván, ahol lakik egy filmszökevény, a testvérei is megélnek, de végül sikeresen teljesítettem a feladatot.
Kissé nagyobb gondot okozott az egyik fa kihegyezése, mivel követ nem találtam a célra, s tehetetlenül jártam a partot, de végül rájöttem, vannak hitelkártyáim is. A célra pont jók voltak, ezt nem is tagadhatom. Hát igen, a master card, egy biztos, mindent megér, néha többet is, mint amit pénzzel meg lehet fizetni…
Miután ezen túl estem, fogtam egy másik fadarabot, s lázasan dörzsölni kezdtem hozzá az imént kihegyezett darabot. Persze, beduin őseim sírva röhögtek volna rajtam, de nekem sem tapasztalatom, sem eszközöm nem volt a hősi célra, így küzdelmem kudarcok sorozatára volt ítélve, de végül kipattant az első szikrázó fadarab, s az összegyűjtött mohám lángra lobbant. Mondhatnám, hogy győzelem, de valahogy nem ez az én sorsom…
Egy darab fát nem gyújtott meg, cserébe füsttel telt meg mindkét szemem, és csak köhögni bírtam…
Harmadik kísérletem már csillag fény alatt zajlott, s végre elértem, hogy lángoljon is a fa, s a kígyót is megszabadítottam bőrétől (meg kell hagynom, ez sem volt kisebb rituálé, de ezt inkább nem írnám le, még az én gyomrom se bírta), s sütni kezdtem Ed aznapi zsákmányát.
Igaz, eleinte kissé furcsán nézett rám, s mindig elém dobta a kígyót, mikor káromkodva abbahagytam a ténykedésem, de lassan belátta, lehet, valami célom is van a nagy alkotással…
Végül sikerült alig pár helyen leégetnem a csirkepótlékunk, s nyugodtan álltunk neki falatozni, persze, Ed valamiért kritizálta szakács tudományom, és néha rámorgott az ételre, főleg, amikor szenesebb részhez ért, de lassan elfogyott az a fránya kígyó.
Mondjuk, a csirke íz elmaradt, bár, lehet, ebben az én kezem műve is szerepelt, mint már említettem, kissé elfűszerezve sikerült tálalnom, bár, nem tudom, a fekete darabjait lehet-e fűszernek nevezni…
Miután mindketten jóllaktunk, kényelmesen elheveredtünk a parton , s mély álomnak adtuk át a színteret, gondolván, ennél úgyis csak rosszabb lehet a holnap…
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.