Megérkezés

Mint minden történetnek, ennek is kell valahol kezdődni. Legalábbis, mondjuk úgy, hogy kezdődni. Mivel, igazából nem tudnám megmondani, hol is kezdődött az egész. Talán már a hajón, amikor összeszólalkoztam a kapitánnyal, tekintve ő nem akarta elhinni, hogy részeg vagyok, vagy akkor, amikor pultus lány az utolsó martinim adta?

Igazából, lényegtelen, hogy mi is a valódi kezdés, mivel most itt állok, pontosabban fekszem egy homokos parton, vadul köpködve ezt a porszerű sarat, és már most elegem van belőle... Hát igen, ennyit a nagy belépőről a hajótörés után...

Nem értem, hogy lehet a filmekben, hogy a főhős csak felkel a hajótörés után, és kissé bágyadtan körbenéz a romantikus tájképű szigeten? Én mozdulni nem bírok, abba is majdnem belehaltam, hogy az oldalamra forduljak, hogy levegőt kapjak...

Hát igen, 3 kilométer, leúszva, az 3 kilométer... legalábbis én annyira saccolom, amit úsznom kellett a szigetig a hajó roncsától. Talán kicsit többet, majd ha lesz időm, és miért ne lenne, leúszom újra a távot, és legközelebb lemérem... márha, addig élek, mert, ugyebár épp meghalás szélén vagyok attól, ahogy az izmaim égnek... Higyétek el, nem túl vicces érzés...

Persze... lehet nem kellett volna úsznom, elvégre is, az áramlat csak kidobott volna a partra, vagy, legfeljebb úgy járok mint a csónak, kicsit derékba törnék a hullámok a sziklák mentén a karrierem, de, talán azt is túl lehetett volna élni... Legalább az izmaim nem fájnának...

Azt hiszem, most át kell adnom magam a kényelmes fekvésnek, mire felébredek... remélem nem esz meg semmi... bár, akkor megint nem fájna semmim...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.