Tengerparti ébredés...

Nincs is jobb annál, amikor a vágytól tüzesen ébredünk, mondjuk a honvágytól kimondottan nem túl kellemes, de még mindig jobb, mintha valódi lángok cikáznának körülöttünk.
Hát igen. Nem árt, ha az ember elalvás előtt lejjebb csavarja a tábortüze fényét, nem csak az miatt, mert energiatakarékosabb, de az sem mellékes, hogy egy vihar nem gyújtja fel körülötte a száraz fadarabokat, amiket összegyűjtött.
 Gondolom, nem kell ecsetelnem a reggeli füstben úszó part látképét, mindenki sejti, miért nem tetszett…
 Ed barátom a rémületemmel ellentétben nyugodtan rohangászott a vízben, lubickolt, meg kiélvezte a reggelt, természetesen a füstön kívül. Gondolom úgy vélte, én addig meg is fulladhatok, vagy épp kényelmesen eléghetek.
Miután a reggeli ébredésen túlestem, nehézkesen kimásztam a füstből. A lábam még mindig nem akarta elhinni, hogy már nem él benne semmi növényi, de legalább nem állt neki vérezni.
Csak szimplán fájt, meg persze rengetegszer, a stabilizáló fadarabkát hiányolva kitért alólam. Már kezdtem volna félni, hogy az a fatartott egyben, mikor végre kiértem a füstfüggönyből, s kényelmesen leültem a partra.
Ekkor hasított belém a gondolat, hogy nem is biztos, hogy annyira rossz ez a kis füst. Elvégre is bárki megláthatja, és akkor csak elnéz ide, stopposokat felvenni.
Persze, az igazi stoppoláshoz kellene egy törölköző is, Douglas papa is megmondta, bár ő inkább űrhajókon utazott.. Bár, a hajó, az hajó, nem mindegy, hogy vízben, vagy űrben jár? Persze, ott viccesebb, ha menetközben kilyukad a hajó…
Mivel jobb dolgom nem akadt, úgy döntöttem, kellene még némi tűzifa, elvégre is nagyobb láng, nagyobb füst, nagyobb hatás. Ha más nem, itt a parton fuldoklás terén…
Lassan elindultam a dzsungelnek tetsző erdőcske felé, bízva abban, hogy tegnapi leugró sztárunk családja épp másfele nyaral, és nem bosszúálló Rambo-t játszik. Persze, még nem láttam kígyót késsel rohangászni, helikopterágyúval hadonászni, de megnéztem volna azért…
Ahogy a fák felé közelítettem, valahogy furcsán tisztának tűnt a part. Mintha, a vihar nem ért volna ide el… Valamiért ez nagyon furcsának tűnt, mivel… nem tudom megmondani, de furcsa gyanúm támadt, mintha nem is lett volna vihar…
Eddig annak tudtam be a fák szétszóródását, hogy átaludtam egy vihart, mivel ki ébredne fel arra, hogy a 40-50 centis fák repkednek körülötte? Bár, akkor engem is el kellett volna találniuk…
Elgondolkozva lestem vissza Edre, de végül úgy döntöttem, biztos sikerült szétborítania a fákat bohóckodás közben, nem kell ide vihar elvégre is, a kutyák meg amúgy is játékosak… Lehet rágcsálni akarta az egyiket, és így sikerült. Aztán lelépett, mintha itt sem lett volna…
Miután elég fát gyűjtöttem össze, hogy szép nagy lángbetűkkel az égre írhassam: MENTS MEG, persze a formázást kihagyva, meg kitartó szemekre bízva a felirat megfejtését a nagy füstfelhőből, visszatértem megrakni a tüzet.
Ed már várt rám, két megfojtott teknőssel. Kezdem azt hinni, ez a kutya élvezi, hogy kritizálhat… Ő elmegy vadászni, én meg gyűjtögethetek, vagy mi játszódhatott le benne? Mert tényleg nem nyúlt hozzájuk, azon túl, hogy megfojtotta őket. Persze, akkor ő a férfi a falkában, én meg… inkább bele se gondolok…
Lassan legyűrtem büszkeségem, megsimogattam a kutyát, nyúltam volna az egyik teknősért, mire hősies társam kedvesen rám morgott, majd orrával a tűz felé bökött. Talán ízlett volna neki a tegnapi sült? Vagy, azt akarta, hogy oltsam el a tüzet?
Kérdésemet gyorsan megválaszolta, mert az egyik teknőst bedobta a tűzbe némi morgással. Követtem a példáját, és letelepedtem a tűz mellé. Tehát, nekem kell főzni, ő eldöntötte, és kiosztotta a szerepeket…
Mivel neki voltak hegyes fogai és 50 kiló izma az én kissé roncsállapotban lévő testemmel, gondoltam nem vitatkozom a tényállással, majd később még megbeszéljük alapon. Meg… igazából én voltam a hívatlan vendég az ő szigetén…
Mivel nem akartam, hogy a reggeli jelenet újra megismétlődjön, homokkal körbebástyáztam a tüzet, s mire végeztem, eléggé megsültnek éreztem a teknőst. Meg, tűz forrónak…
Alig fél óra alatt kijátszottam a két teknős sültet a tűzből, Ed lemondó tekintetétől kísérve, vagyishogy, annak véltem, hogy hasra feküdt, fejét a homokra fektette, s szeme elé tartotta két mancsát… Pedig, már azt feltételeztem, hogy kedvesen kiröhög, vagy használhatatlan tanácsokkal lát el, mint valami partin a részeg tömeg az egyetlen munkaképest…
Végül győzelem kísérte attrakciómat, s örömmel fogyasztottuk el a második közös vacsoránkat a parton. Szinte romantikusnak tűnhetett, ahogy a csillagfényben eszegettük a szénné égett teknős húst, hol egyikünk, hol másikunk felmordulva, feltételezhetően egyre gondolva: meg kell tanulnom főzni, ha enni is akarunk, nem csak köpködni az étel maradékait…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.