Egyszer mindennek eljön az ideje, ez tény. Most például annak jött el, hogy civilizáltabbá változtassam szerény kis világom. Vagy, legalábbis megpróbáljam.Első lépésként, arra gondoltam, ideje lenne valami tetőt varázsolnom a fejem fölé.
  Igaz, ebben a döntésemben sokat segített az, hogy a mai ébresztőm is hangulatosra sikerült, reggeli zuhanyzással. Tekintve egy lakatlan szigeten nem sok zuhany csap akad, így kénytelen voltam beírni azzal, amit itt esőnek lehet nevezni...
  Vagyis egy olyan vízfüggönnyel, amitől fél méterre se nagyon láttam el, s ha szerettem is volna, akkor sem tudtam volna félrehúzódni előle a fák közé, ugyanis azok sem álltak nagyon útját a hatalmas esőcseppeknek.
  Persze, tartok tőle, csak én reagállam túl, mivel Ed kényelmesen elpihent az egyik fa kilógó gyökere alá bújva, s kedvesen rám nézett, mintegy kaján mosollyal tudatva: Megszívtad...
  Persze lehet, nem erre gondolt, még nem beszélgettünk erről a témáról, meg, amúgy sem szoktuk túlzásba vinni. Legalábbis azt a részét, amikor ő válaszol nekem, maximum csak morogni szokott, vagy lökdösni.
  Persze, így is elég kifejező tud lenni, ez már letagadhatatlan....
  Mint minden csodának, a reggeli zuhanyomnak is vége szakadt előbb-útóbb.Bár dél körül még azon filóztam, hogy vajon a fa, mely alá telepedtem némi védelem reményében, perverz módon élvezi-e rám önteni időnként a leveleken megtapadt esőcseppeket, vagy csak a szerencse kegyeltje lettem megint. De végül bekövetkezett a csoda, így a csillagfény kíséretében, korgó gyomorral állhattam neki legújjabb tervem megvalósításának, míg társam, Ed, szép csendesen eltűnt, s magamra hagyott a levelek és ágak tördelésével.
  Mondjuk, nehezen tudtam volna elképzelni, hogy nyújtott volna segítséget, de azért valljuk be, semmi sem lehetetlen...
  Miután elkészültem a nyers anyagok előkészítésével, vagyis a levelek, és ágak bankkártyával történő vagdosásával, s már a nap is felkelőben volt, rájöttem nagyszerű tervem első hibájára: Nem tudtam elképzelni, ebből miként is lesz valami tető féle.
  Miután sikerült végül kitalálnom, az ágak összefűzéséből, és az ezek közé préselt levelekből álló bonyolult technikám, s már-már rutinosan vagdostam harmadszorra az ágakat és leveleket, konstatáltam a terv második hibáját is: Az még rendben, hogy van tető, de sajnos alá is kell valamit rakni, különben nehezen lebeg magától...
  Végső megoldásomig nem jutottam el, mivel viszatért Ed, a változatosság kedvért egy darab teknőssel, és bután nézett rám, mit is alkottam. Percekig csak meredtünk egymásra, mintha ebben a nézésbe minden párbeszédünk bele lett volna sűrítve, míg végül feladtuk: Ő nem értett engem, én meg őt. Így nehéz azért szemkontaktussal csevegni, valljuk be...
  Lassan, nekiálltam a már egynapja magára várató feladatomnak: tüzet csiholni. Mondhatni rutinosan kezeltem a dolgot, alig két óra alatt elértem, hogy apró lángocskák öleljék körbe a fa ágaimat, s nyugodalmas percek alatt ki is oltsa őket egy nagyobb vízcsepp.
  Hát igen, a faágak, amiket sikerült eltörnöm, csak megszáradni nem akartak az eltelt éjszaka alatt, így, további 3 kísérlet kellett ahhoz, hogy legyen némi tüzem.
  Miután már-már a parázs is kezdett kialakulni a kis falnélküli házikemencémbe, elhelyeztem a teknőst, hogy kényelmesen átfőljön.
  Miután eddig eljutottam, visszatértem az előbbi problémámhoz: Névlegesen a tartó szerkezet nélkül tetőmhöz. Rövid idő alatt rájöttem, hogy az általam talált ágak kevesek lesznek az alkotásom megtartásához a levegőben, így kiegyeztem velük abban, csak a felét tartsák meg a súlynak, a többit megteszi majd a tető másik fele...
  Eddigre éreztem elkészültnek a kis teknősőm, amiről kiderült, hogy nem is égett oda, csak teljesen nyers maradt. Egyszóval elmondhatom, megtaláltam a másik végletet a teknős sült alkotásban, most már csak az arany középutat kell fellelnem, s sikeres is lehetek a receptemmel.
  Az elfogyasztott reggeli után neki láttam, hogy belakjam a frissen kreált alkotásom, s aludjak végre egy kellemeset, bár eleinte ezeket a törekvéseimet megzavarta Ed, mivel egyből beköltözött a kis sátorba, számomra helyet sem hagyva. Így utólag be kellett látnom, kissé alulméreteztem a fedőmet, főleg, hogy én is csak úgy fértem volna alá, ha vagy a lábaim, vagy a többi testrészem lóg ki belőle....
  De legalább Ednek kényelmes volt. Miután feladtam a küzdelmemet a kutyával, végül elfeküdtem, fejemet ráhajtva, mintegy párnaként használva őt, s napellenzőként a tetőt, s mély álomba merültem, mondván, ez egy dolgos másfél nap volt...

Nincs is jobb annál, amikor a vágytól tüzesen ébredünk, mondjuk a honvágytól kimondottan nem túl kellemes, de még mindig jobb, mintha valódi lángok cikáznának körülöttünk.
Hát igen. Nem árt, ha az ember elalvás előtt lejjebb csavarja a tábortüze fényét, nem csak az miatt, mert energiatakarékosabb, de az sem mellékes, hogy egy vihar nem gyújtja fel körülötte a száraz fadarabokat, amiket összegyűjtött.
 Gondolom, nem kell ecsetelnem a reggeli füstben úszó part látképét, mindenki sejti, miért nem tetszett…
 Ed barátom a rémületemmel ellentétben nyugodtan rohangászott a vízben, lubickolt, meg kiélvezte a reggelt, természetesen a füstön kívül. Gondolom úgy vélte, én addig meg is fulladhatok, vagy épp kényelmesen eléghetek.
Miután a reggeli ébredésen túlestem, nehézkesen kimásztam a füstből. A lábam még mindig nem akarta elhinni, hogy már nem él benne semmi növényi, de legalább nem állt neki vérezni.
Csak szimplán fájt, meg persze rengetegszer, a stabilizáló fadarabkát hiányolva kitért alólam. Már kezdtem volna félni, hogy az a fatartott egyben, mikor végre kiértem a füstfüggönyből, s kényelmesen leültem a partra.
Ekkor hasított belém a gondolat, hogy nem is biztos, hogy annyira rossz ez a kis füst. Elvégre is bárki megláthatja, és akkor csak elnéz ide, stopposokat felvenni.
Persze, az igazi stoppoláshoz kellene egy törölköző is, Douglas papa is megmondta, bár ő inkább űrhajókon utazott.. Bár, a hajó, az hajó, nem mindegy, hogy vízben, vagy űrben jár? Persze, ott viccesebb, ha menetközben kilyukad a hajó…
Mivel jobb dolgom nem akadt, úgy döntöttem, kellene még némi tűzifa, elvégre is nagyobb láng, nagyobb füst, nagyobb hatás. Ha más nem, itt a parton fuldoklás terén…
Lassan elindultam a dzsungelnek tetsző erdőcske felé, bízva abban, hogy tegnapi leugró sztárunk családja épp másfele nyaral, és nem bosszúálló Rambo-t játszik. Persze, még nem láttam kígyót késsel rohangászni, helikopterágyúval hadonászni, de megnéztem volna azért…
Ahogy a fák felé közelítettem, valahogy furcsán tisztának tűnt a part. Mintha, a vihar nem ért volna ide el… Valamiért ez nagyon furcsának tűnt, mivel… nem tudom megmondani, de furcsa gyanúm támadt, mintha nem is lett volna vihar…
Eddig annak tudtam be a fák szétszóródását, hogy átaludtam egy vihart, mivel ki ébredne fel arra, hogy a 40-50 centis fák repkednek körülötte? Bár, akkor engem is el kellett volna találniuk…
Elgondolkozva lestem vissza Edre, de végül úgy döntöttem, biztos sikerült szétborítania a fákat bohóckodás közben, nem kell ide vihar elvégre is, a kutyák meg amúgy is játékosak… Lehet rágcsálni akarta az egyiket, és így sikerült. Aztán lelépett, mintha itt sem lett volna…
Miután elég fát gyűjtöttem össze, hogy szép nagy lángbetűkkel az égre írhassam: MENTS MEG, persze a formázást kihagyva, meg kitartó szemekre bízva a felirat megfejtését a nagy füstfelhőből, visszatértem megrakni a tüzet.
Ed már várt rám, két megfojtott teknőssel. Kezdem azt hinni, ez a kutya élvezi, hogy kritizálhat… Ő elmegy vadászni, én meg gyűjtögethetek, vagy mi játszódhatott le benne? Mert tényleg nem nyúlt hozzájuk, azon túl, hogy megfojtotta őket. Persze, akkor ő a férfi a falkában, én meg… inkább bele se gondolok…
Lassan legyűrtem büszkeségem, megsimogattam a kutyát, nyúltam volna az egyik teknősért, mire hősies társam kedvesen rám morgott, majd orrával a tűz felé bökött. Talán ízlett volna neki a tegnapi sült? Vagy, azt akarta, hogy oltsam el a tüzet?
Kérdésemet gyorsan megválaszolta, mert az egyik teknőst bedobta a tűzbe némi morgással. Követtem a példáját, és letelepedtem a tűz mellé. Tehát, nekem kell főzni, ő eldöntötte, és kiosztotta a szerepeket…
Mivel neki voltak hegyes fogai és 50 kiló izma az én kissé roncsállapotban lévő testemmel, gondoltam nem vitatkozom a tényállással, majd később még megbeszéljük alapon. Meg… igazából én voltam a hívatlan vendég az ő szigetén…
Mivel nem akartam, hogy a reggeli jelenet újra megismétlődjön, homokkal körbebástyáztam a tüzet, s mire végeztem, eléggé megsültnek éreztem a teknőst. Meg, tűz forrónak…
Alig fél óra alatt kijátszottam a két teknős sültet a tűzből, Ed lemondó tekintetétől kísérve, vagyishogy, annak véltem, hogy hasra feküdt, fejét a homokra fektette, s szeme elé tartotta két mancsát… Pedig, már azt feltételeztem, hogy kedvesen kiröhög, vagy használhatatlan tanácsokkal lát el, mint valami partin a részeg tömeg az egyetlen munkaképest…
Végül győzelem kísérte attrakciómat, s örömmel fogyasztottuk el a második közös vacsoránkat a parton. Szinte romantikusnak tűnhetett, ahogy a csillagfényben eszegettük a szénné égett teknős húst, hol egyikünk, hol másikunk felmordulva, feltételezhetően egyre gondolva: meg kell tanulnom főzni, ha enni is akarunk, nem csak köpködni az étel maradékait…

Hát igen, egyszer mindenképpen fel kell ébredni, ez biztos. Csak, sajnos nem mindegy, hol és mikor. Például egy szép nő mellett, egy ismeretlen szoba még kevésbé ismert ágyában egy kétajtós szekrény lágy lökdösésére, még mindig kellemesebb, mint arra ébredni, hogy egy lakatlan szigeten egy németjuhász rángatja a jobb karod.
Persze, amilyen mázlista vagyok, nekem a második jutott, tehát a "félreérted, basszus" köszöntésem kissé mellé talált. Inkább, meredten néztem Edre, aki időközben leült mellém, és aranyosan mosolygott rám.
Mármint, ha lehet mosolygásnak nevezni, ahogy egy kutya teljes fogsorát mutatja, miközben mély torokhangon édesget...
A kedves ébresztő hatására azon nyomban talpra ugrottam, s értetlenül meredtem a kutyára, aki csak nem akarta abbahagyni a morgást. Gondolom, elege lett a vendégeskedésemből, vagy csak álmomban mondhattam valamit?
Nem volt időm ezen gondolkozni, mivel Ed elkapta a lábszáramon a nadrágom maradványait, és teljes erőből rángatni kezdett.
Esélyem se volt ellene, így inkább engedtem a farmernak, hogy szakadjon, s ezzel a lendülettel egy ívelt előre bukfencet hajtottam végre, a bukfencet, és az ívet kifelejtve a mozdulatból....
Ezek után már biztosra véltem, hogy nem leszek az év akcióhőse, de még nem adtam fel. Amilyen tempóban  csak tudtam, négy kézlábra verekedtem magam, és próbáltam oldalra kikerülni hű társam hatóköréből.
Ed valamiért nem foglalkozott velem, s ezt valamennyire magyarázta a hátam mögül érkező hang. Mintha egy zsák csapódott volna a földbe keményen...
A kutya szinte azonnal eltűnt a látóteremből, s ezt a nyugtató körülményt kihasználva hátralestem, mi történhetett.
A látvány egyszerre nyugtatott meg,  s töltött el rémülettel: egy hatalmas kígyó fejét szorította Ed. Legalább elmondhatom, nem velem volt baja...
Persze, ennek ellenére nem vigasztalt, hogy a legalább 3 méter hosszú óriás holtan hevert Ed állkapcsai közt. Ha már egyet látni, akkor lehet ott kettő is, nemde? Esetleg a papa és a mama is a környéken lakhat, és a baráti körre nem is gondolnék...
Mindezt csak alátámasztotta, hogy Ed barátom mennyire nyugodtan kezelte a dolgot. Így már biztosra vehetem, hogy vagy kígyó  ölésre képezték, és a Piton című film legújabb részében szereplünk,vagy a szigeünk túlságosan  is hüllő párti...
Ahelyett, hogy ezen filóztam volna, úgy éreztem ideje át mennem valami nyugtatóbb terepre: Edet szólítva elindultam a part felé, s ő meglepő módon követett engem. Legalább vele nem kellett vitatkoznom...
Persze, meg nem lepő módon hozta magával a zsákmányát, s a parton elém dobta. Sajnos, ő ebben is csak ételt látott, s bár nem állt neki falatozni még, nekem mégsem tetszett így sem a mai menü...
Végül kénytelen mód beadtam a derekam, végülis nem árthat meg egy kigyó húsa, meg, állítólag pont olyan, mint a csirke hús… Persze, azt még nyersen nem kóstoltam, és nem is szándékoztam szakítani ezzel a hagyománnyal…
Ezt igazolandó, gondoltam valahogy tüzet gyújtok. Persze, az ilyet könnyebb mondani, mint megtenni… Mivel már 2 éve leszoktam a dohányzásról, öngyújtóm vagy gyufám véletlenül sem akadt, tehát maradt számomra a klasszikus tűzcsiholás…
Első próbálkozásom valami acél keresése volt, mondván, kovával és acéllal lehet tüzet pattintani, de persze ehhez először nem ártott volna valami acél… A kova kő hiányára inkább nem is gondoltam, hisz az még „áthidalhatónak” nevezhető gond lett volna…
Végül, a nagy filmekben látható, fát dörzsölök fához technológiára szorítkoztam, ami egy délután elszórakozása után sikerült…
Persze, fát könnyen találtam, bár, bevallom őszintén, még az erdő szélére is félve mentem a hatalmas növények közelébe, mondván, ahol lakik egy filmszökevény, a testvérei is megélnek, de végül sikeresen teljesítettem a feladatot.
Kissé nagyobb gondot okozott az egyik fa kihegyezése, mivel követ nem találtam a célra, s tehetetlenül jártam a partot, de végül rájöttem, vannak hitelkártyáim is. A célra pont jók voltak, ezt nem is tagadhatom. Hát igen, a master card, egy biztos, mindent megér, néha többet is, mint amit pénzzel meg lehet fizetni…
Miután ezen túl estem, fogtam egy másik fadarabot, s lázasan dörzsölni kezdtem hozzá az imént kihegyezett darabot. Persze, beduin őseim sírva röhögtek volna rajtam, de nekem sem tapasztalatom, sem eszközöm nem volt a hősi célra, így küzdelmem kudarcok sorozatára volt ítélve, de végül kipattant az első szikrázó fadarab, s az összegyűjtött mohám lángra lobbant. Mondhatnám, hogy győzelem, de valahogy nem ez az én sorsom…
Egy darab fát nem gyújtott meg, cserébe füsttel telt meg mindkét szemem, és csak köhögni bírtam…
Harmadik kísérletem már csillag fény alatt zajlott, s végre elértem, hogy lángoljon is a fa, s a kígyót is megszabadítottam bőrétől (meg kell hagynom, ez sem volt kisebb rituálé, de ezt inkább nem írnám le, még az én gyomrom se bírta), s sütni kezdtem Ed aznapi zsákmányát.
Igaz, eleinte kissé furcsán nézett rám, s mindig elém dobta a kígyót, mikor káromkodva abbahagytam a ténykedésem, de lassan belátta, lehet, valami célom is van a nagy alkotással…
Végül sikerült alig pár helyen leégetnem a csirkepótlékunk, s nyugodtan álltunk neki falatozni, persze, Ed valamiért kritizálta szakács tudományom, és néha rámorgott az ételre, főleg, amikor szenesebb részhez ért, de lassan elfogyott az a fránya kígyó.
Mondjuk, a csirke íz elmaradt, bár, lehet, ebben az én kezem műve is szerepelt, mint már említettem, kissé elfűszerezve sikerült tálalnom, bár, nem tudom, a fekete darabjait lehet-e fűszernek nevezni…
Miután mindketten jóllaktunk, kényelmesen elheveredtünk a parton , s mély álomnak adtuk át a színteret, gondolván, ennél úgyis csak rosszabb lehet a holnap…
 

Még élek, ez biztos. Persze majd harminc éve stabil ez az állapotom, de nem árt néha tudatni önmagunkkal a helyzetet. Akár mikor megviccelhet minket a sors azzal, hogy holtan kelünk fel...
Persze akkor kissé nehezen kelnék fel. Bár, erre a problémára is van megoldás, csak élőhalottá kell válnom, mondjuk zombivá vagy vámpírrá... Nem is tudom, mi lennék szívesebben, mert hiába erősek és intelligensek a vámpírok, azért egy üresnek tetsző szigeten mégis csak kellemesebb öntudatlan zombinak lenni, legalábbis feltételezem.
És, akkor legalább nem idegesítene, hogy hű társam, Ed vidáman eszegeti a reggeli teknősét a mellkasomon. Hát igen, meg volt az oka ennek a reggeli eszmefuttatásomnak is.
Ugyanis hű ölebem, Ed, úgy érezte a civilizáció útjára lép, s engem tányérnak használva fogyasztja el a reggelijét.
Ha az nem elég indítás, hogy rám dob egy élő teknőst, majd fél lábbal rálépve, egyben persze engem is leszorítva, és megfojtja a kis páncélost, teljes nyugalommal megfordítja a kis dögöt a hátára, és, ugyanezzel a kényelemmel fel is tépi a has páncélját, gondolom, mondanom se kell: rajtam. És legvégül, az amúgy sem fájdalom mentes lábamon, kényelmesen el fekve falatozgatni kezd. Hát igen, ez a kutya tényleg tudja, hogy lopja be magát a szívembe, főleg, ahogy kiélvezi a tehetetlenségem...
Aztán persze, sikerül rádöbbennem, mit is akart tudatni velem: épp romantikus, tengerparti, napfelkeltével fűszerezett reggelire hívott, persze se romantika, se napfelkelte nem volt benne, de legalább a reggelinek a szándéka fenn állt...
Ilyenkor tudok igazán elgondolkozni azon, hogy a kutyákban mennyire tudatosul az emberek étkezési szokása? Nem, nem az egymáson étkezéssel van problémám, hanem a teknős húst éreztem túl frissnek.
Sok mindent ettem már életemben, hála annak, hogy Egy szálloda lánc aligazgatói székében ültem, pontosabban, amiatt, hogy én jártam a főnököm helyett mindig terepszemlére, de azoknak az ételeknek volt egy közös tulajdonsága azért: Legalább egy szakács váltig állította róluk, hogy nem mérgezőek...
Oké, jelenleg Ed is ezt akarta nekem bebizonyítani, csak valahogy egy kutyának nehezebben hiszek, mint egy kézzel-lábbal hadonászó török séfnek...
Végül beadtam a derekam. Ha ő megbírja enni, majd én is... Az eredmény persze magáért beszélt: jó pár napja- vagy hete?- először éreztem, magam jól lakva, s látszólag Ed is egy véleményen volt velem, ezért hagyott is az oldalamra dőlni, s elkezdte lenyalogatni mellkasomról a teknős "maradékát"...
Kevésbé zavart volna, hogy ennyire tisztán akar látni, ha kis reggelink nem írta volna alá "főzés" előtt a bordáim. Kitartó séfemet persze nem zavarta, hogy ordítok, fél lábbal kényelmesen megtartott, ne guruljak mégse el, s mikor úgy érezte elég tiszta vagyok, s kényelmesen elhelyezkedtem végre magzat pózba, a lábam mellé ült, s ártatlan szemekkel nézett rám.
 Egyszerűen nem tudtam haragudni rá, főleg, hogy meglátta a jobb combomból kiálló fadarabot, s jól nevelt kutyaként megragadta, s kitépte a lábamból.
Persze a fadarab létére csak akkor sikerült rájönnöm, amikor vidáman, farkát csóválva megmutatta nekem, mit is talált. Azt nem részletezném inkább, előtte mikre gondoltam, azt sem, utána mire...
De legalább megtudtam, miért is fájt annyira a lábam, mondhatni még meg is mentett szadista társam, persze, megint csak az a kérdés, ebből ő mit fogott fel?
Ezen nem volt időm már töprengeni, ugyanis mikor hősies ölebem elkezdte arcomat pucolni, látva, hogy kissé elérzékenyültem segítségének, hogy is mondjam, finomságától, férfias módon elájultam, mondván, a szenvedni valóval végeztem, minek legyek ébren?

Kellemesen tellik ez a mai reggel, meg kell hagyni, ahogy kinézek az ablakomon, látom ahogy a felhők szállingóznak felettem, Miami utcáit lágy árnyékba borítva...

Miami utcáit?!? Óh, tehát csak álmodtam az egész szigetet, el sem indultam még Honduras felé, tehát akkor minden rendben, felkelek, megreggelizek, leugrok a sarki újságoshoz, megnézem a mai híreket, és NEM szállok fel a délben induló hajóra, tehát minden megoldva...

Megyek inkább repülővel, elvégre is, az gyorsabb, és kissebb esélyel kötök ki egy szigeten egyedül. Igaz, a repülők nagyot esnek, de... az a zuhanás után nem kell aggódnom a túlélésemért, mert, ez is egy szempont...

Lassan kikászálódok az ágyamból, nyugodtan kényelmesen nekilendülök a napi teendőimnek, amikor is az egyik asztalom az oldalamnak csúszik. Kissé megijedek, de földrengésnek semmi nyoma, nem remeg semmi a házban, és minden békés, csak az asztal és a székek csúszkálnak nyugodtan, kényelmesen jobb oldalról balra, vagy épp visszafelé.

Ez kellemesnek igérkezik, tekintve, vagy a tengerre sodródott a Floridai félszigetét, vagy álmodok. Bár az első még kellemesebb lenne, sajnos attólt tartok, a második a helytálló. Hát igen, ilyen az én formám...

Lassan kinyitom a szemem, elvégre is, ha már álmodok, nem ártana megnézni, mi, vagy ki zavarta meg álmom, nemdebár? Mert, a jót szeretik elrontani az emberek... Hmm... emberek, valahogy az utóbbi pár napomban nem emlékszem emberekre...

Riadtan nyitom fel a szemem, s egyből felugrok a talpamra, vagyis, csak ugranék... Tekintve nem mozdulnak a lábaim. Még egy pont a listára, ami tudatja velem, hogy a szigeten vagyok, nem a kényelmes lakásban.

Tekintetem gyorsan körbejáratom, hátha meglátok valamit, de sajnos a megszokott látkép fogad, balra tőlem egy trópusinak épphogy nevezhető erdőség, jobbra pedig a tenger. Előttem meg egy fekete, démoninak látszó lény.

Nah jó, jobban megnézve, inkább helyi lakosnak nevezném, tekintve a démonok nem szoktak az ember lábára telepedni. Mivel épp nincs időm megijedni, ezért azonnal pánik uralkodik el rajtam, és teljes erővel ledobom a lábamra telepedett feketeséget.

Amint féllépésre távolodom tőle, már látom, nem az alvilág ura fészkelte rám magát, csak egy németjuhász gondolta izgalmasnak a társaságom. Csak tudnám mit láthatott bennem, miközben aludtam? Valószínűleg nem vacsorát, bár, még nem néztem meg, mennyi hiányzik a lábaimból.

A kutya oldalra billentett fejjel tekint rám, tehát megölni sem akar egyelőre, nem is vicsorog, pedig, akkor érteném legalább. Inkább kényelmesen leül velem szemben, és aranyos, kérő szemekkel néz rám. Hát ellent lehet állni egy invitálásnak?

Persze, bármikor, így, tekintve hogy nem támadott rám, inkább nem is törödök vele, biztos itt van valamerre a gazdája, morfondírozgatok magamban.

Az első dolgom körbe tekinteni, hátha mégiscsak látok a parton egy csónakot. Hát, a szerencse nem óhajt mellém szegődni, s bár egész nap a kutya gazdáját keresésével ütöttem el, így sokkal előrébb nem jutottam a kijutással, de a kutyát sem sikerült lekoptatnom.

Dél körül, amikor én kókuszt, a kutya meg teknőst csemegézett, végül elhatároztam, ideje elnevezni őt. Hát, mivel már amúgyis eléggé Robinson útjára léptem, gondoltam hívhatnám a kutyát Pénteknek. Elvégre is, Robinson is egy feketét keresztelt el így, nemdebár?

Hát, az én szerencsémet jellemzően, az első szólításra a kutya felkapta a fejét, és megláttam a nyakörvét, rajta egy névvel: Ed. Hát, ennyit a kreatívságról, és a hasonlókról, se baj, lesz még állat, akit hívhatok pénteknek...

Mivel ennyi izgalommal telt a napom, este teljes nyugalommal feküdtem le aludni, Ed pedig, mint éber őrkutya, halálos nyugalommal feküdt a hasamra a maga 50 kilójával, és, éberségét tükrözve egyből horkolni kezdett. Ez csak abban vigasztalt meg, hogy talán más ragadozótól nem kell tartanom. Bár, kérdés, mi végett? Esélyünk nincs ellenük, vagy épp, nincsenek is itt?

Erre a választ talán megadja a holnap, de addig is, inkább a kimerült esélytelenek nyugalmának szentelem magam, s alszom...

Hát igen... még mindig a parton fekszem... fő a változatosság. Persze, az idő már jócskán eltelt, talán a második napja élvezhetem a karib tenger csodás tengerének nyaldosását a lábamot.... Lassan már kezd idegesíteni...

Ahogy a szél már ezredszerre belekap a hajamba, lassan megérik bennem a gondolat... fel kellene kellnem, és körbe nézni a szigeten. Eddig gondolatban eljutottam már párszor... de cselekedet terén nem nagyon...

De, most volt egy hatalmas érvem, ami erőnek erejével hatott rám. Igen, megint egy, a filmekből hiányzó jelenség: nem volt mit ennem. Ami, nem lenne gond, ha közben nem marná a torkomat a gyomorsavam. Ez, sokat segítene...

Lassan fölkeltem, ami nem lehetett épp hatásos bemutatkozás, de... ez eddig sem ment, ezután sem akarom erőltetni. Igaz, hogy háromszor estem össze, de azért sikerült két lábra állnom... Majd, gyorsan váltottam a négykézlábra, mondván úgy stabilabb...

Lassan elindultam az első fa felé, amit megláttam. Közben 3 teknős lehagyott, egy meg szabálytalanul elém vágott. Mondhatom, ők sem hallottak még a kresszről...

Mivel időm volt, ezért kellően eltudtam gondolkozni, mit egyek. Tekintve a teknősöket nem igazán tudtam utolérni,már akkor sem amikor mellettük haladtam, így kénytelen voltam belátni, hogy utánuk se lennék szerencsésebb. Tehát,maradt, hogy lassabbat keressek. Mondjuk, valami növényt...

Hát, a filmekben megszokott kókuszpálma nem nagyon jött be, tekintve valami szép hatalmas izé felé haladtam, ami nem igazán akart emlékeztetni a filmbeli kókuszfákra. Most őszintén, ez inkább nézett ki hazai tölgynek, mint valami trópusi növénynek...Mondjuk, ebben lehet, sokat segített, hogy nem épp hawai mellett kempingeztem...

Esküszöm, legközelebb valami jobb szigetet választok ahol földet érhetek. Például pár szigettel északabbra láttam egy kisbolt szerűséget a parton... Lehet, átúszok oda inkább, ahelyett, hogy élelmet keresek itt. Végülis, 3 napja láttuk, mielőtt a hajó megfeneklett volna, csak nem lehet túl messze...

Ahogy elértem végre célomat, kezdtem reménykedni. Valami furcsa gólyó pihent a fától pár méterre. Gondoltam, csak kókusz lesz, végülis, én is atlanti óceán közepén vagyok... És, szerencsém is volt, 2 napja végre... Persze, üröm az örömben, hogy a kókuszdiót fel kell törni... Eszközök és a parton sétáló szikál nélkül nem egy könnyű mutatvány...

A művelet során segítségemre volt pár fa gyökere, amik sajnos puhábbak voltak a kókusznál, és egy két fatörzs, amik gyorsabban koptak, mint reméltem. Végül győzelem aratta a majd félnapos harcot. Igaz, hogy a leve eljfolyt, a körmöm szétrepedt, amíg a húsát kikapartam, de legalább ettem valamit. Valamit, ami tudtommal nem mérgező...

Dolgom végezve nekidőltem a fának, és átadtam magam a jól megszokott pihenésnek. Bár, ebben segítségemre volt, hogy a karjaimból, és lábamból vér szivárgott, de... ezzel valahogy nem akartam törödni, még...

Sötétedik, csak ennyit látok. Persze, igazából a gond az, hogy épp semmit nem látok. Ahogy érzem, még meg van minden végtagom, bár kissé gondolkodóba ejt, miért van a jobb karom így lezsibbadva... De minden időkérdése, talán 1-2 nap, és meg is nézem...

Próbálok azért erőt venni magamon, mégsem maradhatok itt fekve napokon át. Ez egy sziget, és a szigeteken kell embereknek lennie, nemdebár? Valakinél van telefon is, és már szépen utazhatok haza....

Telefon! Tényleg, itt van a jobb zsebemben a mobilom. Amilyen lendülettel csak tudom, megrántom a jobb karom, hogy utána nyúljak, azonban sikertelenül. Sajnos, rá kell jönnöm a zsibbadás okára... A homokba ágyazódva, szép mélyen megkapaszkodva, ott pihen a kezem. Szerencsére még rám van tapadva, tehát nagy gond nem lehet... Legalábbis, remélem...

Probálom az ujjaimat megmozdítani, bár nem érzem semmi eredményét. Következő kísérletem a vállból mozdulással zajlik, ami sikerre vezet, elkezd vérezni a karom, ahogy egy kagyló pereme belevág. Mondhatni győzelem, ha vérzik, akkor csak van benne még élet, és akkor biztos, hogy nem hagytam el...

Végül, teljes testemmel a hátamra fordulva sikerül elérnem, hogy mindkét kezem a testem mellet pihenjen. Lassan haladok a teljes siker felé, meg kell hagyni, gyorsabban megy,mint gondoltam, hisz még csak most kel fel a nap.

Időközben láttam egy két madarat repkedni, legalábbis remélem, madarak voltak. Nincs hangulatom mindenféle dologról képzelődni, meg hallucinálni. És, elvileg őslények szigete csak a filmekben létezik, nemdebár? Remélem... bár, akkor legalább olyat látnék, amit rajtam kivül kevesen... viszont, akkor lehet, nem lenne esélyem telefonálni, mert, ugyebár a Jurassic Park végéről is csak az igazi happy end hiányzott...

Lassan sikerül felülnöm, pont, hogy szembenézhessek a felkelő nappal. Jó dolog a romantikus hatás, valakinek, aki kivülről nézi biztos... De rohadt fájdalmas belenézni abba a világító gömbbe, hiába van reggel, higgyétek el nekem, főleg, úgy, hogy tudod, ha lecsukod a szemed, akkor kezdhetet előrröl ezt a műsort, csak kicsit pihensz közben...

Mire felküzdöttem magamat, már mindkét kezem mozgott, és valamennyire éreztem is őket, tehát, eljött az ideje a zsebeim feltárásának a kincsek végett.

Jobb zsebemből előkerült a mobilom... fizikai emléke, ugyanis eléggé elázott a lelkem, és, ha ez nem lenne elég ellenérv, még két darabban is volt. Az egyik a kijelző és ami mögötte volt, a másik a sok apró kacat, ami az aljából maradt. Tehát, a mobilozás kilőve... Azért megpróbáltam.

Crusoe annak idején zsebkést hordott magánál, sajnos én nem vagyok ennyire szerencsés, nálam csak a papírjaim, és a hitelkártyáim voltak, meg némi zsebkendő, persze azok sem épp konzum képes állapotban...

És, ha ezzel nem tetéztem eléggé a hangulatomat, ami valljuk be, eddigra már a dühöngésig fajult volna, ha lett volna erőm rá, de még sikerült meglátnom azt, amit nem kellett volna talán. A jobb lábamon a nadrágom finoman átszineződött. Kék farmerből kifejlesztettem a vörös farmert, gondolom a festék anyagot lehet sejteni...

Inkább, ideje, hogy átadjam magam a kényelmes képszünetnek, igazából... ennyi felfedezés pont elég egy napra, nemdebár....

Mint minden történetnek, ennek is kell valahol kezdődni. Legalábbis, mondjuk úgy, hogy kezdődni. Mivel, igazából nem tudnám megmondani, hol is kezdődött az egész. Talán már a hajón, amikor összeszólalkoztam a kapitánnyal, tekintve ő nem akarta elhinni, hogy részeg vagyok, vagy akkor, amikor pultus lány az utolsó martinim adta?

Igazából, lényegtelen, hogy mi is a valódi kezdés, mivel most itt állok, pontosabban fekszem egy homokos parton, vadul köpködve ezt a porszerű sarat, és már most elegem van belőle... Hát igen, ennyit a nagy belépőről a hajótörés után...

Nem értem, hogy lehet a filmekben, hogy a főhős csak felkel a hajótörés után, és kissé bágyadtan körbenéz a romantikus tájképű szigeten? Én mozdulni nem bírok, abba is majdnem belehaltam, hogy az oldalamra forduljak, hogy levegőt kapjak...

Hát igen, 3 kilométer, leúszva, az 3 kilométer... legalábbis én annyira saccolom, amit úsznom kellett a szigetig a hajó roncsától. Talán kicsit többet, majd ha lesz időm, és miért ne lenne, leúszom újra a távot, és legközelebb lemérem... márha, addig élek, mert, ugyebár épp meghalás szélén vagyok attól, ahogy az izmaim égnek... Higyétek el, nem túl vicces érzés...

Persze... lehet nem kellett volna úsznom, elvégre is, az áramlat csak kidobott volna a partra, vagy, legfeljebb úgy járok mint a csónak, kicsit derékba törnék a hullámok a sziklák mentén a karrierem, de, talán azt is túl lehetett volna élni... Legalább az izmaim nem fájnának...

Azt hiszem, most át kell adnom magam a kényelmes fekvésnek, mire felébredek... remélem nem esz meg semmi... bár, akkor megint nem fájna semmim...

Egyszer ilyet is kell írni, vagy épp nem, bár ez utóbbi a nagyok kiváltsága, tehát, rám marad némi magyarázat, hogy mit is tervezek itt véghez vinni.

A klasszikus blogokkal ellentétben, elsősorban fiktív, vagy javarészt fiktív történetet kísérlek meg itt vezetni, mely elsősorban írhatnékom és publikálási vágyam kielégítésre sor, másodsorban remélve az esetleges olvasók számára nyújtott kikapcsolódást.

Eredendő koncepciót a név tükrözi, miszerint egy lakatlan szigetre vetődött utazó hétköznapjait írnám le, esetlegesen beleszőve a saját hétköznapjaimban megélt eseményeket,természetesen azokat a fránya emberi jogokat figyelembe véve.

Remélem, sikerül ezt megvalósítanom az idők folyamán, de ezt majd a jővő kérdése eldönteni, jelenleg, ezen monológ alkotása közben még csak az üresség és a blog designtalansága várja az esetleg idetévedőket, de ez hamarosan változni fog...